[ Kép forrás? ]
Fejezethossz: 1.9k
Felétől(?) Chara POV van.
Felétől(?) Chara POV van.
Köszönöm a türelmet! Olvassa ezt egyáltalán valaki két emberen kívül? :'D
Szóval, öhm. Célegyeneshez közeledünk. Szerintem mindenki tudja, mi várható itt.
*Utolsó előtti fejezet.*
Roro, édes drága egyetlenem, ez nélküled nem lett volna lehetséges. Te ihletted ezt a Charát, poénokkal és mindennel.
„- Chara.
Sóhaj. Valahol az egész jelenet rossz volt, a két szereplő benne eltörött.”
„I'm bigger than my body,
I'm colder than this home,
I'm meaner than my demons,
I'm bigger than these bones.”
[ x | Undertale video ]
♡ ♡ ♡
♡ ♡ ♡
/7.
A démon – a szeme vörös, a
vigyora csupa fog – minden egyes pillanatban szorította a kését, zihálva vagy
nevetve – de figyelt. Sans pedig mesélt, megereszkedett vállakkal ugyan, de már
csupán ketten maradtak életben az egész világban – és órák hosszas villogás, a
gyerek ugrálása és üvöltése után monotonná vált az egész, hiába ment
életre-halálra. Így az egyetlen változó ebben a beteg ismétlésben talán a más
szavak voltak.
Egy folyamatosan haldokló,
elfajzott kölyök pedig meglepően jó hallgatóságnak bizonyult.
- mindig is tudtam, hogy te okozod ezeket a
zsákutcákat, félbe maradt utakat és éles kanyarokat az idősíkokban –
ismerte be Sans, miközben unottan hallgatta a sorozatos csonttöréseket. Ezek
undok hanggal töltötték be a termet, de ha lett is volna gyomra, már nem
fordult volna fel. Az undora a személyre irányult, nem a szenvedésére. – ezért mikor először
jöttél… nem, mikor frisk jött
először, megpróbáltam a kedvére tenni. kellemes volt, de unalmas, mint most ez.
na persze, azért talán azt jobban élveztem, mint az elkupálásod –
kacsintott rá a hörgő halmazra, ami talán ember volt valaha; fizikailag és
lelkileg. – olyankor
voltak ebédszünetek.
A démon egy lépésnyi köre
ráment, de a számok visszaemelkedtek a lelke fölött, így felegyenesedve tudott
farkasszemet nézni a szörnnyel. Vicces, kettejük közül már nem tudták
eldönteni, ki az igazi szörny.
- Sajnálom, hogy ennyire
szenvedned kellett. Hadd vessek neki véget – küldött felé egy talán megnyerőnek
szánt, de túl széles mosolyt. – Egy vágás. Vagy szúrás. Berúghatom a koponyád,
esetleg? Másnál hatásosnak bizonyult – sandított le a földön nyugvó porra.
Fel volt készülve a támadásra,
ami következett, mert Sanst is lehetett ingerelni egy idő után, és olyankor
kiszámíthatóvá vált. Túlságosan is, lassan már unalmasan.
Legközelebb majdnem a
kapucniját hasította fel.
- Nagyon csendes lettél, csak
nem érzékeny témára tapintottam? – kérdezte udvariasan érdeklődve, de volt egy
kis éles felhangja a kérdésnek, ahogy tág szemekkel tanulmányozta a csontváz
arckifejezését. Amin sose látszott semmi, mégis, a halántéka mellett mintha egy
csepp gyöngyözött volna végig. Teli-fogas vigyorral illette a látványt.
- Fáradtnak tűnsz, Sansy.
- olyan táskáim vannak, hogy azzal már utazni lehet.
- …Még egy poén és
kicsinállak.
Egyetlen villanás
figyelmeztette arra, ami következett.
- …vaaaagy cseverészhetünk, és nem figyelsz oda,
hogy könnyen megöljelek? – Fejcsóválva nézte a csonton lecsöpögő vért a
szíve fölött. – ejj,
kölyök, csalódok benned.
Felköhögve rogyott térdre,
megmarkolva a csontot és befulladva a vértől a torkában, de valahogy
leerőszakolta a száján a száraz tésztatömböt. Az ajkát törölve térdelt a
padlón, kicsit még reszketve az előbbitől.
- neked semmi sem elég, mi? – szusszant a
másik.
- Nos, mondták már rám, hogy
telhetetlen vagyok, igen – billentette félre a fejét a gyerek. Érdekes módon
megálltak harc közben, mindketten igyekezve lassítani a lélegzésüket. Nem
köröztek egymás körül, nem közelítettek a másik felé. Nem számított pihenésnek,
de röpke megnyugvásnak elég volt mindkét fél számára.
- meg kéne tanulnod… kilépni. a „feladni” talán egy
kicsit erős, mert az az érzésem, hogy az emberségednél már semmit sem adhatsz
fel jobban.
- És te? – nevetett vissza a
gyerek (nem kell neki név, nem érdemel nevet), de csupán félig volt benne jelen
a gúny. – Te pedig feladtad az életed? Ahhoz túlságosan kitartasz. Bár, a
barátaidat cserbenhagytad, számít ez annak?
Sans fogai megcsikordultak egymáson,
ahogy egy vicsort – vagy hasonlót – küldött felé.
- nem hagysz nekem más lehetőséget – közölte
halkan, túl sötéten egy kellemes fényben úszó teremhez képest. – ha te nem akarod
befejezni, befejezem helyetted is.
- Áh, szóval az egyetlent
teszed, amihez értesz: feladod?
Ám a mosolygós arcra csak mély
árkok mint szemek meredtek vissza.
- elérem, hogy te megtedd.
♡
♡ ♡
A következő pontosan negyed
óra csupán azért tűnt tizenöt másodpercnek, mert mindig ugyanazt a párat élték
át, újra és újra és újra, míg a fájdalmon túl már elkezdett unalmas lenni az
egész. Egy egészen kicsit, mikor nem volt elfoglalva, hogy ordítson.
Sans rá nem jellemzően
hallgatott, már igazán a vérszomj sem égett a lelkében, csupán a szeme lángolt,
ahogy rezzenő ujjakkal tartotta helyben a gyereket. Amaz csak köhögött,
ficánkolt, vergődött a levegőben a fogásban, és tehetetlenül lendítette a kezét
az irányába, benne a késsel.
- Ennyi, huh…? – Felsikított,
mikor már nem érezte a lábát térdtől lefelé. – Széttépsz, szó szerint, mert
megteheted?
Ez már kicsalt a másikból egy
szisszenő választ.
- mert megtehetem? komolyan, kölyök? – Felhorkant, ami figyelemreméltó volt
légnyílások nélkül. – azt
hiszed, csak ezért csinálom? – Levágta őt a földre, ahol ő egy elhalt
kiáltással rogyott a lábcsonkjaira. – akármelyik pillanatban vége lehetne az egésznek, legyen az a
te gyorsaságod vagy az én figyelemkihagyásom. ezt tudom – biccentett a
kimondatlan kérdésre. – nem
vagy jobb technikában, csak sokkal, sokkal rosszabb lélekben. „romlott” a szó,
amit keresek?
- Fejezd be a szarozást, hallod?!
– A földre csapott a démon. – Hagyj megölnöm téged és vége!
- befejeztem.
– Hosszúra nyúlt csend. – és
már most vége van. innen nincs tovább, vagy legalábbis nem akarod tudni, mi
lesz, ha továbbmész. idősík vége, kölyök, zsákutcába rántottál mindkettőnket.
itt maradunk, és sosem lesz a te köröd.
- Te hülye! – vicsorgott rá a
gyerek, egy pillanatra megfeledkezve a hiányzó lábszáráról, de hamar rájött,
hogy nem tud felállni. – Ezzel magadat is erre kárhoztatod, ugye tisztában vagy
vele?
Sans azonban válasz helyett
csak megvonta a vállát. Acsarkodó zihálást követőn szólalt csak meg.
- meg fogod unni ezt, kölyök. már ha nem untad meg
máris.
- Van nevem. – Csupán suttogás-szisszenés
ötvözete volt, de hallható, dobhártyát préselő.
- nem érdekel, démon
– vallotta be őszintén és hűvösen, ám ezzel egy időben a másik megszólalt,
szinte kirobbanva belőle:
- Chara.
Sóhaj. Valahol az egész
jelenet rossz volt, a két szereplő benne eltörött.
- ide figyelj... chara. tudod, én ismerem a te fajtád, és
pontosan tudom, milyen vagy. olyan eltökélt,
túlságosan ahhoz szokott, hogy a malom feléd hajtja a vizet és a világ is
körülötted forog, hogy onnan lekaszabolhass mindenkit. még ha teljességgel
semmi előnyöd nem származik belőle. – A tekintete valamelyest elítélő
volt, de leginkább csak megfáradt. – jóra és rosszra tekintet nélkül, azokat egyáltalán nem véve
figyelembe. egyszerűen, mert te megteheted.
és mert megteheted? – Szárazan kuncogott, amit a terem mély csendje
elnyelt. A koponyája furcsán fénylett, cseppesen és nedvesen. – mintha muszáj lenne neked, egy kötelesség.
- tudod, hogyha akarsz magadnak egy kötelességet?
legyél olyan határozott és add fel – vont vállat egyszerűen.
A gyerek… Chara szemében
pontosan egy villanásnyi ideig tükröződött egy eddig nem látott érzelem – nem fizikai
fájdalom, nem bosszúság, nem düh. Valami mindent egybe foglaló ezek közül, de
mielőtt Sans értelmezhette volna, a gyerek már átszúrta a saját mellkasát a késével.
♡
♡ ♡
A helyzet kezdett zavaró
lenni, mindketten ebben a teremben lélegezve lassan fél napja.
Nem segített a csalás és a
káromkodás és a szidás sem, de megvolt az illúziója, hogy előrehaladnak.
A másik fájdalma is igencsak
kielégítőnek tűnt abban a pillanatban.
- olyan vagy, mint egy cigaretta. ha egyszer a
kezemben vagy… – Reccs. – …igencsak nehéz… – Hörgés. – …letennem téged. de ha egyszer tényleg
elszánom magam? akkor garantáltan végleg elnyomlak.
Közeledett a plafon,
távolodott Sans sötét mosolya és a lelketlen szemei.
Fájl betöltése. . .
E̷̶̢l̕ę͝g̸͡è̡t͢͞ ̛́j̨á̵t̴͢s̡̀z̡͘͞o̡͟͟t̸t͠͏u̸n̶k a
̨s̷̶͜z̢̛a̢͠b̀͏á͘l̵͜y̛͜o̢k͝͏ ̧͠ş̴z̢͘er̀ìn̸̸͡t̢.
- Tudod mit, Sans? – kezdte
Chara, és úgy tetszett, a szája a füléig ért. Egyetlen csepp izzadtság nélkül
és enyhe zihálással férkőzött olyan közel, hogy a másiknak viszont könnyedén
hallhatta a megfáradt, felületes lélegzetvételeit.
Csont az alkar mellett –
hárítani. Kés a füllyuk felé – teleportálni. Lézer a térdbe – ordítani,
újratölteni. Csont, kés, lézer, eltűnik, ugrik, megjelenik, zuhan, most
rongybaba megint.
Kitartotta a kést, és
zuhantában elhajította. A gravitáció húzta csak le a testét, a lelkét nem
rángatta már semmi, így felnézett. A győzelem látványa immáron egy csontváz,
akinek a ruhája szakadva, a bordái szilánkosan lógnak, a lelkén pedig szaggatott
seb éktelenkedik.
nem az ő
köre volt, üvöltött Sans gondolatban, de csak ennyit mondott:
- nem fejezted be. – Köhögött, mert nem
tudott ez sem rendesen veszteni, nem igaz? – mit tudok?
- Sosem dohányoztam –
támaszkodott fel Chara a késére, amit időközben felvett a földről, s ami
végigkaristolt a padlón. – Így mikor megláttam egy égő szálat, tudod, mit
tettem? – Kopp-kopp-kopp. Előtte állva egy gyerek is magasabb volt a térdelő
csontváznál. – Nem szórakoztam vele sokáig, hogy tönkre is tegyen engem. Nem;
egyből elnyomtam.
Chara eltépte a cipzárját,
hogy megnézze a sebét, ahol főleg csak ketchup folyt le.
- Undorító vagy.
- te mondod? – köhögött fel a másik, s úgy
tűnt, felhunyorgott rá.
A gyerek magas hangon, túl
erőltetetten nevetett, de nem szúrt a szeme a könnyekért – azok nem is késtek,
már nem léteztek.
- Vicces egy szörny vagy.
Tudod, ez egyébként semmi személyes – mutatott felé a késsel, elidőzve a mélyen
ásító szemürege mellett. – Bírtalak volna, de azt is tudd, hogy csak azért vagy
most itt, mert túl kitartó vagy. Mondhatni… eltökélt. – Félrebillentette a fejét, és enyhén elnyílt szájú
vigyort adott neki. – Sejtettem, hogy egy kicsit több is van itt, mint
bosszúvágy.
- nem tudsz semmit - vont vállat Sans, ami
rossz ötletnek bizonyult, így csak sziszegve görnyedt kicsit össze, lejjebb a
gyerek kopott tornacipőjéhez. milyen kis lába van…
fiatal. – én
magam sem tudom.
- Ugyan már. Találkoztam a tudós
csávóval, akinek köszönheted az extra eltökéltséged.
Eléggé… szétesett, ha szabad
megjegyeznem. Össze kéne szednie magát.
- …felfordulna tőled a gyomrom, ha lenne.
- Abban biztos vagyok. De oh,
bocsi – nem lenne szabad olyanról beszélni, aki még mindig figyel.
A vigyora lassan fintorba
fordult, ahogy kedvvesztetten nézte a csontvázat.
- Nem is tudsz elteleportálni,
mi? Hé, Sans, nem kéne feladnod? Nagyon kapaszkodsz az életbe. Tudod, kíváncsi
voltam, mi van, ha itt maradok melletted, hogy lássam a halálod, de meg kell hogy
mondjam, csalódtam. Unalmasabb vagy, mint gondoltam.
- elégszer voltál már te is a halálodon, szerinted
az mennyire izgalmas? – Egy rúgás a mellkasára, és egy bordája a földön
végezte. – áhh…
– hördült fel, a koponyája pedig cukorként olvadni kezdett, ahogy kihunyt
minden fény a szemében, mintha a lelke is elhagyta volna. Persze mindketten
tudták, hogy nem így van, mert az említett lélek fonnyadtan csüggedt az
összezúzott bordák közt.
- Áh, bizony. – Megrugdosta a
letört csontot, ami ettől egyből porrá lett. – Upszi.
- upszi, bizony – zihált Sans, és úgy
tetszett, hogy porszemcsék kezdtek leperegni a pulóvere alól.
- Miért tartasz ki ennyire?
Mire jó így ez a sok eltökéltség? Elég, ha csak nem akarsz meghalni? Úgy tűnik –
morfondírozott magában a gyerek. Mi hajt egy szörnyet? – Kell még neked szeretet, mint a szörny lelkeknek, hogy
létezzenek? Együttérzés? Remény? Ez tesz gyengévé.
- tévedsz. ez tesz engem jobbá.
- „Jó”, „rossz” – mit tudsz
róluk? Perspektíva kérdése. Ha még hasznodat vehetném… de nincs annyi erőm,
hogy a te lelked elvegyem, és összességében tényleg gyenge is vagy, csak okos
is. Mondjuk nem elég okos.
- ennek ahhoz semmi köze – te sem vagy valami okos.
- Nem is tudom, melyikünk
próbál épp nem homokóra töltelék lenni.
- az az erő, nem az ész – rázta a fejét, mire
megnyúlt a bal szemürege, ráfolyva a járomcsontjára. – és nem is hozzád beszéltem, hanem a
kölyökhöz, akinek a testét használod. tudom, hogy nem frisk vagy.
- Gratulálok, Sansie.
Szörnyeknek van Nobel-díj? Mert megérdemelnéd – vigyorgott rá. – Tudod mit?
Egész elkezdtem élvezni ezt a társalgást. Nem tartasz velem? Páran még hátra
vannak; az az áruló Asriel is… – morogta. Sans csak fojtottan lélegzett. Asriel
a királyi család gyermeke volt még régen, nem lehet, hogy…
áh, a virág.
egyértelmű.
- ugyan miért vársz akkor?
- Tudni akarom, hogy te miért
nem számítasz megölt léleknek. Már
elnézést a kifejezésért – kuncogott fel gyerekesen. – Ugye nem veszed a fejem érte? – nevetett rá.
- ez neked tényleg egy játék?
- Nem akarom lelőni a
slusszpoént, de ez egy játék.
- …elbaszott bújócskáid lehettek már régen is.
- Oh, előlem nem bújik el
senki. Mellesleg meddig tart meghalnod? – billentette félre a fejét udvariasan
érdeklődve.
- mondd meg te.
- Stagnált a HP-d – állapította meg, habár hogy ezt
honnan látta csupán abból, hogy a lelkére nézett, az kérdéses. – De ha például…
Kirúgott felé. Minden
túlságosan visszhangzott.
- Egy kicsit elvesztetted a
fejed, Sans – bár ez a kinézet jobban illett az öcsédhez. – Azzal ráporolta a
kezéről a szemcséket, ami a zsebéből ráragadt. – Látod, nem vagyok én annyira lelketlen; itt a szeretett Papyrusod.
♡
♡ ♡
SANS?
GYERE VELEM.
g...?
FOGD A KEZEM.
♡
♡ ♡
MENTÉS.
♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡
Wingding szövegben az áll: „SANS.”
„GYERE VELEM.”
„g...?”
„FOGD A KEZEM.”
♡ ♡ ♡
Nekem headcanonom, hogy Sansnek van plusz DETERMINATION-je (eltökéltség), amit Dr. Gaster adott be neki anno.
Fight me on this theory.
♡ ♡ ♡
♡ ♡ ♡
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése